A 3. század végén Diocletianus császár alaposan átszervezte az előző évtizedek nagy válságából kilábaló birodalmát: négy részre osztotta, s az egyes birodalomrészek élére két főcsászárt (Augustus) és két alcsászárt (Caesar) állított. Diocletianus és alcsászára Galerius úgy gondolta, hogy a kereszténység megsemmisítésével lehet megvalósítani a birodalom belső békéjét és megerősítését, 303-ban megindították a legvéresebb keresztényüldözést, amely egy évtizedig tartott. Az üldözés eredménytelenségét először Galerius ismerte fel, s halála előtt, 311-ben türelmi rendeletet adott ki. A nyugati provinciák élén álló alcsászár, Constantinus már az üldöztetések idején jóindulatot tanúsított a keresztények iránt. Midőn riválisa, Maxentius legyőzése után az egész nyugati birodalomfél ura lett, s Mediolanumban (Milánó) 313-ban találkozott a keleti császárral Liciniussal, közösen megállapodtak abban, hogy a keresztényeknek és mindenkinek megengedik, “hogy szabadon azt a vallást kövessék, amelyiket akarják - hogy akármilyen istenség van az égi székhelyen, hozzánk és minden alattvalónkhoz kegyes és jóindulatú lehessen”. Elrendelik továbbá, hogy a keresztényeknek adják vissza elvett és más célra használt gyülekezési helyeiket.

Constantinus nem csak szabad vallásgyakorlatot biztosított a keresztények számára, hanem – különösen 324, Licinius legyőzése után - kifejezetten támogatta őket. Rómában, Jeruzsálemben, Betlehemben és a birodalom más városaiban keresztény templomokat építtetett, illetve császári tulajdonban lévő épületeket az egyháznak adott át. A keresztény papokat mentesítette az adózás alól, katonáskodástól és egyéb állami terhektől.

Constantinus jelentős mértékben megerősítette a püspökök jogait: közjogi méltósággal ruházta fel őket, és magas állami címeket viselhettek. Az állami hivatalok betöltésénél előnyben részesítette a keresztényeket. Nagy Constantinus és utódai később is további kiváltságokkal halmozták el az egyházat és a püspököket. Ugyanakkor egyre inkább korlátozták, tiltották a pogány áldozatokat és a 4. század végére bezáratták a pogány templomokat is.

Theodosius császár 380-ban elrendelte, hogy “mindenki abban a vallásban éljen, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének”, a többször megújított császári rendeletekben az “Una vera catholica fides”, az “egy igaz katolikus vallás” pedig a birodalom kizárólagos államvallásává lett.

A keresztény vallás elterjedése, az egyház intézményrendszerének kialakulása a Római Birodalom keretében ment végbe. A konstantini fordulat után az állam és az egyház egyre szorosabban összekapcsolódott, a római császárság keresztény császársággá alakult át. Nagy Constantinus már nem tekintette magát istennek, mint elődei. A császárság és a hatalom “szent” jellege azonban továbbra is megmaradt: úgy tartották, hogy a császár hatalmát közvetlenül Istentől kapta, birodalma mintegy az égi birodalom földi képmása, a császár Isten földi helytartója, s mint ilyen a birodalmi egyház feje. Az ókori kereszténység e virágkorának az 5. század folyamán a népvándorlás vetett véget. A század elején a gótok végigdúlták Itáliát, 410-ben elfoglalták és kirabolták Rómát. A vandálok más népekkel együtt 406-ban a Rajnán átkelve végigpusztították Galliát és Hispániát, majd átkeltek Afrikába.

A Dunántúl az 5. század első felétől fokozatosan hunok, germánok és alánok uralma alá került, a római közigazgatás a 430-as években összeomlott.

Forrás:

Ferenczy-Maróti-Hahn: Az ókori Róma, Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó ISBN 963 190 853 4
Katus László: Kereszténység a Római Birodalomban a 4. és az 5. században (tanulmány) In: A Pécsi Világörökség, Örökségi Füzetek 2. ISBN 963 212 106 6